Álmok közé temetve
Kalin 2011.03.29. 09:13
Írta: Kalin
Novella
Világ: Hagyományos fantasy világ, elf-sötételf ellentéttel
Rövid leírás:
Egy régi barátját felkereső sötét elf gondolataiba nyerhetünk bepillantást. Elég sötét, komor hangulatú.
Végül Reád leltem
Az éj nedves csendje megtölti mellkasom, és arcom sajgó üregeit. Hosszú, csontos ujjaim az agyagos földbe túrnak, a föld mely biztos vagyok benne mindannyiunk anyja, s nem kevésbé bizonyos, hogy engem megvet, míg élek, míg gyermekeibõl táplálkozom. Könyékig tolom karjaim, mélyre ások, míg karmaim szilárdat nem érnek. Küszködve még lejjebb erõltetem ujjaim, óvatosan aláások, egymásba kulcsolom kezeim, majd lassan kiemelem kedvesem koponyáját, vigyázva, nehogy összeroppanjon.
-Adeyn- mondom halkan. Így szólított szülõanyád, nem volt másod mit kincsként õrizhettél, csak ez a név, és Te mégis rám bíztad, Aderyn.
Leveszem ingemet és gyengéden bele helyezem, majd ráhajtogatom az ezüstszállal kivarrt selymet. Elragadtatom magam, arcom fájdalmas grimaszba torzul, szemeim szorosan lehunyom és engedek az emlékeknek. Miért nem voltam veled mikor Te velem voltál? Miért?
Visszaútra indulva
Míg a csillagok sápadt fényének udvarában, a tábortüzek, fáklyák és lámpások beteges, narancsszín fényét kerülve juthattam közelebb célomhoz fáradhatatlanul hatoltam elõre, nesztelenül vágtam át magam a ritkás erdõ sûrû aljnövényzetén, lopva haladtam, rejtõzve a fényjárók testének átható bûze elõl.
Napkelte elõtt egy fertályórával már megjelentek a nagy szekér hajtójának sokágú ostorai a horizonton. Egy odvas fa mélyén találtam menedéket kettõnknek, magam az ott felgyülemlett, bomló avarba temetve, Téged karjaim közé zárva merültem mély, felejtést hozó álomba.
Mikor először láttalak
Álmot látok a nappal, élénk, látomás szerû kavargó álmot. Az arcod látom magam elõtt ahogy ez elõtt már oly sokszor. Eltökélt, kiüresedett szemeid gyûlölettel és megvetéssel marnak az enyéimbe, mégis tekinteted esdekel elõttem. Arra kérsz, hogy hagyjalak, engedjelek el, mintha lenne hozzád bármi közöm.
A durva kötél anyaga sérti nyakad finom, érzékeny bõrét. Alig lehettél több tizenhétnél. Megbabonáztál, bár akkor én ezt még nem tudtam, csak elvesztésed után lassan döbbentem rá, ahogy egyre mélyülõ, kielégíthetetlen ûr maradt utánad. Ha akkor tudatában lettem volna, hogy raboddá válok, magam metszem el a torkod és nem hagyom, hogy a hurokra hagyd a sorsod. Halott lettél volna, tehetetlen és ártalmatlan, mégis gyönyört leltem volna benned, akár a mûvészetkedvelõ egy kivételes megmunkálású szoborban.
Arcod elhomályosul elõttem, és csak kusza érzelmeim maradnak velem, égetnek és marnak belülrõl, üres kalickává kaparva mellkasom, bordáim szívem börtönévé válnak. Csak azt remélem, ha végre örök nyugalomra hajthatod fejed, és békét lelsz, ahogy azt már oly rég óta áhítottad ,nem kísérted többé nappalaim keserédes lidércként, és végre én is megszabadulok kielégíthetetlen lelkifurdalásomtól. Talán megkönyörülsz rajtam, ismét, Aderyn, ahogy akkor tetted mikor elõször a szemembe néztél, nyakadban a kötéllel.
Mégis, ki nem állhatom öket
Valójában csak félig tekintem magam sötét-elfnek. Anyám, édesanyám, de nem szülõanyám az elfek közül talán a legnapfényimádóbb, legédesebb kacagású volt mind közül. Imádott mindent amit csak a hátán hordott a világ, még engem is szeretett.
Nappali menedékembõl kifüstölve, akár egy férget, könnyektõl és az áradó déli napsütéstõl homályosan, alig látva környezetem, levegõért kapkodva, tapogatózom valamilyen támasz után, de nem találok semmit. Újabb rúgás rándítja görcsbe gyomromat, öklendezve zuhanok térdemre. Nem teszek semmit ellene, megalázkodva tûröm az ütések és rúgások záporát. Három elf suhanc talált rám rejtekhelyemen, és most ég adta jogával élve büntet azért aminek születtem.
Követtem el bûnt, nem egyet, ártottam másoknak, volt, hogy szánt szándékkal. De nem mert sötét-elf vagyok, hanem mert én így döntöttem. Személyes döntéseimért egy nap, hiszem majd megítéltetek egy fensõbb rendû elõtt, de egy élõnek sincs joga származás alapján ítélkezni.
...utálom az elfeket.
Hát így ér véget
Nem tudom mit mondhatnék, végre bevallhatom, nem tudom, nem vagyok mindentudó, gyarló és halandó vagyok. Vér fémesen maró íze kaparja a torkom, nem tudom meddíg bírom még, nem tudom miért most, nem tudom mi értelme volt az egésznek, nevetek, de ez csak még szélesebbre tépi a hasamon tátongó sebet. Nem tudom miért nem szorítom a kezem rá, hogy legalább ne kifordult belsõvel szenvedjek ki mint egy rühes kutya, nem tudom miért nem hiszek abban, hogy túlélhetem...
Ujjaim koponyád köré fonom, lehunyom szemeim és összeérintem homlokunk, nem soká Veled leszek, ölelõ karom lesz arcod, elméd végsõ nyughelye.
Az avart jeges szél borzolja, korhadt leveleket hord fölénk, s felhúzza közös sírboltunkat. A halál úgy ér utol mint hosszú lomha éjszakán a váratlan mély álom.
|